Maurice E. Wagner: Vagyok-e valaki?

Pesti nagybátyámék, valahányszor látogatóba jönnek hozzánk, ajándékképpen kétféle dologgal kedveskednek a tágabb család több generációból álló tagjainak. Testi és szellemi "táplálék" kerül elő csomagjukból, tudva, hogy mindkettővel örömet szereznek a család idősebb és fiatalabb tagjainak. Válogatott nyalánkságok, szellemi táplálékul pedig a legújabb eseményeket taglaló, vagy érdekes olvasnivalót ígérő lapok, folyóiratok, alkalmanként egy-egy értékes könyv.
Igy került egy-két éve a család birtokába egy neves amerikai pasztorálpszichológus, Maurice E. Wagner  Vagyok-e valaki? A helyes önértékelés fontossága alcímmel jegyzett, és a budapesti Harmat Kiadónál 2000-ben megjelent könyve. Rokonaink azzal nyújtották át, hogy eredetileg ugyan serdülőkorba került fiunknak szánták, de talán mi is haszonnal forgathatjuk.
Akkor nyomban át is tanulmányoztam ezt a keresztény szellemben íródott könyvet, s rendkívül érdekesnek és hasznosnak találtam. Azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekbe mint kézikönyvbe időnként belelepozhat az ember. Előszavában ezzel bocsátja útjára könyvét a szerző is, s a magyar kiadás fülszövegében az ismert pszichológus, Buda Béla dr. is erre utal.
A valóságnak megfelelő énkép drága kincs, tudjuk meg az előszóban, mely előfeltétele annak, hogy az ember termékeny életet tudjon élni. A valóságtól elrugaszkodott énkép pedig óriási hátrány, az ilyen embert ugyanis állandó kényszer gyötri, hogy  másokkal elfogadtassa  önmagát. A könyvben nyomon követhetjük az énkép kialakulásának és fejlődésének folyamatát a csecsemőkortól kezdve; majd "az önámításnak azokról az illuzórikus módszereiről" olvashatunk, amelyeket többé-kevésbé minden ember alkamaz belső biztonságérzetének kialakítása érdekében. A szerző végül arra mutat rá könyvében, hogy az ember számára milyen létszükséglet a lelki dimenziókban való gondolkodás.
Ki ne tapasztalta volna, aki gyermeket nevel, vagy gyerekekkel foglalkozik, milyen érzékeny műszerként jelzik a gyerekek a közvetlen környezetükből jövő hatásokat, hogyan reagálnak - valósággal tükröt tartva eléjük - a felnőttek viselkedésére, időről időre megállásra és elgondolkodásra késztetve szülőket-nevelőket, hogy azután szeretetük fokozottabb kinyilvánításával, nagyobb figyelemmel és odafordulással  próbáljanak javítani a dolgokon. A szülők feltétlen szeretete segít kialakítani a gyermek helyes önértékelését, leküzdeni bizonyos negatív megnyilvánulásait (pl. önzés, féltékenység, irigység), melyek kedvezőtlenebb körülmények közt a felnőtt korban is megmaradva, megkeseríthetik az adott személy és szűkebb környezete életét.
Jó, ha tudjuk, melyek azok a természetes hajlamok, amelyek az embert általában jellemzik, és melyek azok a kifejlesztett stratégiák, melyeket az életben többé-kevésbé mindnyájan alkalmazni szoktunk. Ezeket tudatosítva, könnyebben fejleszthetjük majd énképünket, illetve az "életstratégiákon" felülemelkedve jobbá válhatnak majd emberi kapcsolataink. Ilyen hajlam pl., hogy a belső konfliktusainkat kivetítjük a környezetünkre. A hétköznapi életből nyilván mindenki ismeri azt a jelenséget, mikor valakinek úgymond "rossz napja" van, vagy úgy érzi, hogy "minden összeesküdött ellene", valójában pedig talán ő viszonyul nem megfelelően a dolgokhoz.
Csupán hamis - és mindig újabb megerősítésre váró - biztonságtudatot adhat az embernek az az önigazolási igénye, mikor másoktól várja személyének elfogadását, elismerését. Mikor énképe azon alapul, milyennek tartják mások, milyen a társadalmi rangja, vagy netán milyen pozíciót sikerült elérnie. Bizonyára találkoztunk már olyan emberekkel, akikben szembeszökő, olykor megmosolyogtató módon mutatkozik meg ez a törekvés (irodalmi művekből is ismerünk ilyeneket). Az ilyen fajta önmegerősítést önpusztító jellegűnek mondja a pasztorálpszichológus, és az ezen alapuló énképet - amely tele van szubjektív tényezőkkel - a homokra épített városhoz hasonlítja. Hogy mennyire viszonylagos, nem reális ez a viszonyítási mód, mi sem bizonyítja jobban, mint az olyan emberek, akik - a valósággal ellentétben - csúnyának, ügyetlennek vagy éppen ellenkezőleg nélkülözhetetlennek vagy tévedhetetlennek tartják magukat.
Önzésre való hajlamunk révén időnként mindnyájan beleeshetünk abba a hibába, hogy identitásunk megerősítését másoktól várjuk, s ehhez a jól ismert stratégiákhoz folyamodunk. Ezek a reagálási módok gyakran a gyermekkorba nyúlnak vissza, és a haragra, bűntudatra vagy félelemre épülnek. Ily módon azonban sohasem lehetünk biztosak magunkban s lelhetünk lelki nyugalomra. Mert hiszen - miként a szakember mondja - az énkép meglehetősen illuzórikus dolog, nem is annyira igaz, mint amennyire hisszük. Nagyrészt régi, gyermekkori beidegződéseinken, emlékképeinken alapul.
Az egyetlen biztos alap, amire identitásunkat építhetjük,  az Abszolútumban gyökerezik. Ez a tökéletes szeretet és az Istenben való hit. A szerző a könyvében ezt így fejezi ki: Isten + én = Teljes személy. Isten a szeretet, Ő feltétel nélkül, gyengeségeinkkel együtt szeret minket. Ő tudja: kik vagyunk, és milyenek vagyunk. Előtte nem kell bizonygatnunk kilétünket, nem kell törekednünk arra, hogy valakik legyünk, és kiérdemelnünk helyünket. Őbenne sohasem csalódhatunk, Őreá mindig számíthatunk, Ő mindig elfogad bennünket. Hogyha Őt helyezzük az első helyre életünkben, az emberekkel való kapcsolatainkban is helyreáll a rend, nem lesz szükségünk identitásunk másoktól várt megerősítésére.
Mindig újra és újra tudatosítanunk kell ezt a "képletet", mert emberi természetünknél fogva hajlamosak vagyunk visszaesni az általunk alkalmazott helytelen gyakorlatba.
Az új alapra helyezett énképünket azonban állandóan tökéletesítenünk kell. Erre ad jó néhány gyakorlati tanácsot, útmutatást a szerző. (Harmat Kiadó, 2000)

/Remény, XIII. évf., 2002. november 3., 44 sz./